[A történet fiktív, semmi köze a valósághoz illetve valós személyekhez. Érzékeny lelkűeknek nem ajánlott - a szerk.]

Ez INDEX. Semmi köze a DÖNCShöz.

Ma álmodtam. Egy hófehérre meszelt szobában ültem, aminek nem volt ajtaja. Körbenéztem. Nem volt nagy szoba emellett eléggé alacsony is volt, kinyújtatlan kézzel elértem a plafont. A szoba teljesen üres volt, egy fémből készült széket leszámítva. Leültem. Hogy mennyi idő telhetett el ültömben, nem tudom, mindenesetre arra eszméltem, hogy motozást hallok hátam mögül. Villámgyorsan pattantam fel a székemről, olyan hévvel, hogy az fel is dőlt. [Önkéntelen DÖNCS. - a szerk.] Egy férfi ült velem szemközt, hasonló vasszéken mint én. Kiélt, ráncos, csúf arca volt, fénytelen szemmel és borostával. Bozontos hajának összetapadt tincsei a szemébe lógtag.

- Ülj le! - szólt. Némi habozás után lassú és óvatos mozdulatokkal bár, de ezt meg is tettem. Beszélni kezdett, holott nem kértem rá.

- Harminckétéves vagyok... Ne, ne is mondj semmit, tudom... Legalább hatvannak tűnök, de ez csak a látszat. A gyermekkorom, - kezdte, miközben alig látható könny szökött szemébe. - Hát igen. Régen volt. Akkor még nem voltam ilyen. Egykor, igen, egykor még "rendes gyerek" is voltam. Azóta sok minden megváltozott. Tizennégy éves koromban kezdődött. Kellett a pénz. Elmentem szórólapozni, hiszen tudod, mindenki ott kezdi. Két forintot adtak egy rohadt lapért! Mocskos disznók. Ja persze, te akkor még nem is éltél. Vagy már igen? Tudod, mikor én születtem, volt két forintos is, meg egyes is. Vidám emlékek...

 - Nőttem, nőttem, ezzel nőttek meg az igényeim is. Szereztem jobb munkát és egy jó nőt. Mindezt még 16 éves korom előtt! Az volt ám az élet! Akkor még jobban bírtam az éjszakákat, mára már kissé alábbhagyott a lendület. A nőmmel élveztem az életet. Aztán szakítottunk. Hogy miért? Nem is emlékszem már. Mindegy. Annyi eltöltött idő után vége lett. Jobban rákoncentráltam a munkára és a kenura. Hogy? Még nem mondtam? Pedig ez is fontos pont az életemben. Kenuztam. Azt hiszem, tehetséges is voltam, de ennek is vége szakadt. Kellett a pénz, tudod. Ruha, bulik, nők... Abbahagytam. Sajnálom-e? Nem is tudom. Talán mostmár igen. De mit lehessen tenni? Vége. Már nem tehetek semmit ez ellen.

 - Telt az idő, de a kenu után maradt űrt nehéz volt pótolni. Persze egyre többet jártam melózni, utána meg elszórni valami bulin, de rendben kellett tartsam magam, így hát el-el jártam gyúrni a kondiba. Heti háromszor. Aztán már csak kétszer. Végül csak egyszer, aztán abbahagytam. Nem volt rá időm. Kellett a pénz. Aztán közben lett másik nőm. Persze nem ő volt a második, de a második ami hosszabb ideig tartott. Közben volt egy-két "futó kaland" ilyen egy két buli erejéig tartó, heves fellángolás, aztán zuhanás vissza a hétköznapok világába. Ez a Második viszont mindegyiknél jobb volt. Eldöntöttem, hogy soha nem hagyom el. Persze, ez eléggé romantikusan hangzik, de akkor tényleg ezt éreztem. Egy órát is alig bírtam ki nélküle, de muszáj volt. Suli, meló, meg ilyenek. Aztán úgy döntöttem, hogy értékesebb a vele töltött idő, mintha bent rohadnék a szar suliban. Rengeteget voltunk együtt, megismertem őt kívül-belül. Valóban tökéletes volt.

 - Közben elkövetkezett az érettségi. Megbuktam. Ennyi. Kissé el voltam keseredve, de mégse futottam neki még egyszer. Elmentem dolgozni egy építkezésre. Itt szoktam rá a cigire. - Csak ekkor vettem észre, hogy (a széke alatti két csikkből ítélve) már a harmadik szállal szívja. - A nőmet nem zavarta - folytatta. - Ő is cigis volt. Meg, tudod, a haverok is mind szívtak, akkor én mért ne? Kit zavar?...

 - Vettem egy kis lakást hitelre valami nyomortelepen. Nem volt nagy, de a miénk volt: a nőmé meg az enyém; csak a miénk. A munka ment, kis fizetés ilyesmi, de megéldegéltünk belőle. Minden nap későn értem haza, hisz tudod: haverok, kocsma, ilyenek, de a nőm nem haragudott és mikor hazamentem... az maga volt a boldogság. Nem írnám le, de hidd el, csodás volt. Így éltünk együtt majdnem tizenöt évet. Persze egyre kevesebb bulira jártunk, de így is megvoltunk. Aztán... - kezdte, de itt megakadt. Arca eltorzult, keze ökölbe szorult és ismét könnycsepp gördült végig arcán.

 - Aztán... - kezdte el ismét, de megint elakadt. Sóhajtott egy nagyot, majd végre folytatta.  - Aztán kirúgtak. Szemetek... Hogy miért, nem értettem... Szerda volt. És tavasz. Dühösen mentem haza. Mikor benyitottam a házba, nyögéseket hallottam. A nőm egy másik férfival volt. Nem is tudom mi történt... Megszállt az ördög, vagy mi. Volt a szobánkban egy fém állólámpa. Azt ragadtam meg. A dugasz kiszakadt a falból. Odasóztam neki. Nem kelt fel többet. A halántékán találtam el. A nőm megpróbált kifutni a szobából mellettem, de megragadtam a hajánál fogva és hozzávágtam a falhoz. Fejjel ment neki. Nem tudom mi lett vele. Hirtelen rádöbbentem, mit tettem és a félelem a lábamba szállt. És most itt vagyok...

Felkelt. Átment a hátam mögött lévő falhoz. Szememmel nyomon követtem lépteit. Meglepődve vettem észre, hogy a falon egy ajtó jelent meg. Kinyitotta az ajtót és elindult kifelé.

 - Várj! - kiáltottam. Erre ő megfordult.
 - Ki vagy? - kérdeztem.

 - Parázna Péter - mondta ő, majd becsukta maga után az ajtót.

Ez INDEX. Semmi köze a DÖNCShöz.